Polgármesterünk zakója gombját érintve rázott kezet Kerkai Lászlóval, aki Zalaegerszeg minden polgárának eredményes, sikeres új esztendőt kívánt.
De honnan ered a kéményseprőkkel kapcsolatos babona? Bizonyára nem régi eredetű, hiszen maga a mesterség is csak az építkezési mód változásával, fejlődésével, a középkor vége felé terjedt el a világban.
A kéményseprést a nomád életet élő magyar törzsek még nem ismerhették, de a vályogfalú viskók kürtős kéményeinek sem volt még szükségük a szakszerű tisztogatásra. Csak a középkor végén érkeztek hozzánk az első kéményseprők valahonnan az Appennineken túlról, Olaszországból, s a talján vándor mesterek felfedték őseink előtt a jó kéményhuzat és levegőáramlás titkát. A magyar ember pedig felismerte, hogy a jól füstölő kéményből csak haszna származhat, így a kéményseprés hamarosan megbecsült, tisztes szakma lett tájainkon, a kéményseprő pedig szinte a család barátjának számított. Ahova betoppant, ott szíveslátásban volt része, kikérdezték, melyik faluban mi újság, hozta-vitte a híreket, és jókedvet, derűt hagyott maga után. Járta a falvakat, gyalog, szekéren, s járja ma is kerékpáron, autón. Fekete ruhában, elpiszkolódott fehér kendővel, sállal a nyaka körül – amely arra szolgál, hogy a koromtól védje az arcát – seprő, koromtörő golyó a vállán, s maszatos arcából sokszor csak a szemei és a fogai villannak elő...
Ma a kéményseprőt már nem mindenütt látják szívesen. Van, ahol bezárják előtte az ajtót, vagy csahos kutyával őrzik a portát – a kémény tisztításával is maguk a háziak bíbelődnek, ha ugyan veszik a fáradságot. Pedig a babona szerint a kéményseprőt nem szabad megbántani, mert ahogyan szerencsét, ugyanúgy szerencsétlenséget is hozhat. S hogy ez mennyire így van, azt az is bizonyítja, hogy évente sokan kapnak füstmérgezést, sőt tucatnyi ember halálát is okozza az elhanyagolt kémény az országban.
Fotó: Seres Péter