2014.08.20

A magyar ember mindenkor „Életnek” nevezte a búzát, a legfontosabb kenyérnövényünket. És valóban „Élet” minden egyes gabonamag. Mert ezek a kicsi magok bármikor képesek életre kelni. Magukban hordozzák az „Életcsírát”, a magba zárt kozmikus energiát. Azt gondolhatnánk, augusztus huszadika a magyar néphagyomány egyik nagy ünnepe, hiszen minden faluban megünneplik. De mit is ünneplünk ilyenkor?

István megkoronázását, a keresztény állam megteremtését, első királyunk szentté avatását, az új kenyeret, az aratás végét vagy az új alkotmányt - hangzik kapásból a kissé vegyes felsorolás. Augusztus 20-a valóban a legrégebbi nemzeti ünnepünk, igazi néphagyomány azonban kevés kötődik hozzá, sokkal inkább politikai tartalmú, elrendelt ünnep. Azért csak emlékezzünk a magyar kenyérre!
Magyar elõdeink a legkorábbi időktől foglalkoztak gabonatermesztéssel. A legrégebbi nyomok öt gabonafélére, a KÖLESRE, az ÁRPÁRA, a HAJDINÁRA, a BARNA RIZSRE és a BÚZÁRA utalnak. Ezekbõl kenyeret, lepénykenyeret, langallót-lapónyát, kövön sûlt leppencset és hamubasült pogácsát sütöttek. Emlékét népmeséink is õrzik.

A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-Györgynap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás napját gondosan megválasztották. Új holdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniok.

Az arató részesek a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászokat és mezei virágokat harang alakúra köröttek össze. Néhol szalmából készült csigaszerű fonadékkal vagy táblákkal díszítették, a helyi szokásnak megfelelően. Ezt lányok vagy legények botra akasztva vitték hangos nótaszóval, esetleg cigányzenészek kíséretében a gazda udvarába .

A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és alatta megkezdődött az ebéd vagy vacsora, melyről a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott. Az aratókoszorút sok helyen karácsonyig őrizték, és akkor a madaraknak adták, míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, vagy útszéli keresztre akasztották.

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka befejezésekor különösebb ünnepséget, erre a szegényebbeknél csak akkor került sor, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. Ilyenkor a megvendégelés kötelessége a házigazdáé a munka közben éppen úgy, mint annak befejezésekor.

A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor először kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza. Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.

Az élesztős kenyér újabb "találmány", Közép-Ázsiában lepény-lapónyát, készítenek a mai napig, ahogy azt korábban őseink is tették.

Ugye izgalmasabb és tanulságossabb erre emlékezni, mint az alkotmány módosítására, vagy a politikai sárdobálásokra!