Advent idején a keresztény emberek „lélekgazdag”, kisebb hányada még úgy éli meg az időszakot, hogy bízik az eljövetelben, mely egy jobb élet reménye is egyben. Kis országunk vezetői, politikusai, kormány- és ellenzéki oldalról is, már hosszú ideje nem a választóik által elvárt módon viselkednek, irányítanak, szavaznak, gondolkodnak. Képzett színészek produkcióit igyekeznek „túllicitálni” az ország házában, az utcán, vagy napjainkban az MTV székházában. 

Advent idején a hívő ember megbánja bűneit, az összeszedettség és a szent fegyelem erényét igyekszik gyakorolni. A szeretet azt jelenti, hogy adunk a másiknak valamennyit önmagunkból, mert jólesik adni és látni az örömét. Ha boldog, mi is azok vagyunk.

A jelen magyar valóság sajnos nem így néz ki. Hiszen a „fejétől bűzlik a hal” régi bölcsesség még mindig igaz mondás. A politikusok viselkedése megbízhatatlanná teszi őket, ezért semmi tiszteletet nem érez a választóik többsége irányukba. Kívülállóként, így azt látják, hogy „szekértoló” embertársaik jól élnek, míg a többség nehezen boldogul, vagy rosszabb esetben az ország határain kívül keresik a jobb életet.

Nem is olyan régen a dolgozók többsége felnézett vezetőjére, a sportolók edzőjükre, a tanuló oktatójára, a közönség és szurkolók a szereplőkre és a csapatra. Manapság a nagy „szabadság” idején ezek a „tiszteletek” már kikoptak a köztudatból. Sőt! A tanuló csak a jogait igyekszik érvényesíteni, közben fellöki az ajtóban tanárát, a szurkoló jobban tudja összeállítani a csapatát, lehülyézi csapata edzőjét. Tiszteletet érdemelnek azok a kevesek, akik nem ehhez a táborhoz tartoznak. A nagy központosítás is kitermelte azokat a „kis embereket”, akik a hatalom védőernyője alatt elfelejtették, hogy honnan jöttek, „tudásszomjukat” agresszív magatartással palástolják, még a köszönés is nehezükre esik.

Nekik ajánljuk az adventi érzés egy kis szikráját. Jó lenne, ha Advent idején nem szánkókat, hanem gyertyákat gyújtanának honfitársaink, ha televíziók nem a szörnyűségeket, a „Sorosozásokat”, a „migránsozásokat”, a „kormányoldal hazugságait” sugároznák pro-és kontra. Mennyivel boldogabban ülhetnénk a TV-k elé, ha pozitív híreket olvashatnának be a bemondók, hiszen bizonyára rengeteg segítő embertársunk él még közöttünk. Dolgoznak, alkotnak a háttérben névtelenül, önzetlenül.

Az első adventi koszorút Johann H. Wichern német lutheránus lelkész készítette, azaz inkább építette 1839-ben. Egy kocsikerékre 23 gyertyát állított fel és minden nap eggyel többet gyújtott meg közülük - hétköznap pirosat, vasárnap fehéret. A mai adventi koszorú fenyőből, esetleg tiszafából készül. Négy gyertyáját négy vasárnap (vagy szombat este) kell meggyújtani.

A gyertyák fogalmat, személyt, közösséget is megtestesítenek, rendre:

1. A hitet. Ádámnak és Évának elsőként ígért Isten megváltást.

A rendszerváltozás idején minden politikai párt megváltást, változást ígért.

1. Reményt. A zsidóknak Isten megígérte: a Megváltó közülük való lesz.

Magyarországon az elmúlt évszázadok során sok önkéntes megváltó jelentkezett, de királyok, császárok, pártvezetők többségében nem tartották meg ígéreteiket, nem hozták el a „Kánaánt”.

1. Örömöt. Szűz Mária Megváltót, Fíút szült. Ezért a rózsaszín gyertya.

Az örömérzet csak a vezető kisebbségnek jut „osztályrészül”, a többség a „taposómalom” kerekét kénytelen hajtani a hétköznapokban.

1. Szeretetet. Keresztelő Szent János Krisztus - az önzetlen szeretet -  eljövetelét hirdette az embereknek. 

A szeretet hirdetése már kihalt fogalomkör a politikusaink szókincséből. Saját vezérüket tartják „megváltónak”, de ez csak a rövidebb-hosszabb ideig tartó „uraság” eljövetelét jelenti számukra. 

A család a legkisebb közös többszörös.

 Azt szeretjük a másikban, ami jó, és többnyire csak a jó tulajdonságait látjuk. De az igazi szeretet nem csak egy rész a lelkünkből, hanem fenntartások nélküli teljes odaadás. Ha ez csak egyszer is megadatik, akkor már érdemes volt élni.  

Jó lenne, ha legalább Advent idején nem csak hirdetnénk, hanem a fentiek alapján élnénk kicsi és országos nagy családunkban is!